Elmúlt az este. A folyó csobogását még soha nem hallottam ilyen közelről. A halacskák fickándozása, ahogyan farkukkal csapkodták és gyöngyözték a víz felszínét hangos "Jó reggeeeeeelt" kiáltásra serkentettek. Lehet, hogy a láthatatlan, de ébredező vagy épp aludni készülő állatsereg megijedt. Nem baj.Többet úgysem fogok itt hangoskodni. Ennek ki kellett jönnie. Boldog vagyok.
Víz. Az élet és halál szimbóluma, melyben a termékenység, az új élet, az erő, a vidámság és az elégedettség is megtalálható. Benne lakozik az elmúlás, a változás, a sodró lendület, és a halál is.
Nézem a vízfelszínt, 46 órája meditálok a folyó partján, és tudom, hogy indulnom kell. A visszafelé út hamarosan előrevisz. A múltat újra megjárni nem lehet, de abból táplálkozhat a jövő, és adhat bátorságot, hogy már ismerek valamit, ami az enyém, csak az enyém. Megküzdöttem érte derekasan. Minden meredek lejtőre, sivár útszakaszra és szűk ösvényre emlékszem.
Ismét itt vannak a halacskák, de lehet, hogy nem ugyanazok. Minden változik, az ember, a körülmények, a helyszín, még ha első látásra nem is úgy tűnne. Egész biztos, hogy itt, a folyó partján ma reggel minden kicsit másabb lett. A fűszálak elmozdultak, éjszaka a kövek ropogtak kisebb állatok lábai alatt, néhány falevél pedig még színesebb lett.
Én is változtam. Egy kicsit újjászülettem.
Utoljára szétnézek.
Lefényképezem a szemeimmel ezt a békés, nyugodt környezetet, és a halacskákat. Szeretnék emlékezni rátok.
A hátam mögött lépéseket hallok. Megfordulok. Olyan kétszáz méterre lehet tőlem. Vörös hajában izzik a felkelő nap fénye...
Ő is? Megvárom. Hamarosan kiderül.
