A remekmű 1. rész

A festő élete legnagyobb művére készült. Felvette kopott ruháját, mert ebben érezte magát a legjobban. Minden festéknyom, szakadás és zsírfolt egy-egy kedves pillanat, emlék, ami összeköti a múlttal és hidat képez önmaga jövője számára. Ezekből tudja, hogy van még feladata ebben a kis városban. A reggeli kávéját megitta, a maradék cukrot mutatóujjával ügyesen kinyalta, aminek a maradék pár cseppje most folyt le az oldalán, majd az asztalra, ahová letette. Sohasem szeretett mosogatni. Csak ha nagyon unatkozott, akkor gyűjtötte össze a szennyes edényeket, a zacctól ragadó kávéscsészéket, amiből van vagy tizenöt darab, a műterem minden pontján, valahol otthagyva, letéve, és elmosogatta őket. Ezt a csészét már 1 éve használta úgy, hogy soha nem látott mosószert. Ha megkérdezték miért, csak annyit mondott: így szeretem.

A tíz napja kifeszített vászon ezen a reggelen ismét üresen várta mesterét. Sokat beszélgettek magányos éjszakákon, volt, hogy szótlanul bámulták egymást, volt, hogy a vászon szólt, de legtöbbször a mester kezdett mormogni valamit az orra alatt. Aztán lassacskán belelendült, elragadta a hév, majd nem tudta abbahagyni. Szárnyalt időkön oda-vissza, ahol még tudta mi az igazi szenvedély. A földöntúli órák alatt ízlelgették csak igazán egymást, hiszen közösen kell megvalósítaniuk a mester által kitűzött, legnagyobb célt.
- Régi álom ez, drága barátom, és itt az ideje, hogy végre hozzád kezdjek. Tudod, először 10 évesen láttam, majd éveken át csak messziről bámultam. Soha nem éreztem magamban annyi bátorságot, hogy odalépjek hozzá, és megkérdezzem: táncolnál-e velem? Mindig más ölelte át törékeny kis derekát, másnak adott csókot, és mással ment moziba. Majd eltűnt az életemből. De az az arc, az örökre bennem maradt. Kedves, mesélő kerek szemek, huncut mosoly, és ahogyan azt a szót mondta, hogy "igen", azt nem lehet elfelejteni.
Már harmadik napja sétált a város szélén ihletre várva. Nézte a fákat, hátha susognak valami égi hangot, nézte az esőcseppeket, hátha ők hozzák magukkal az áldást. De nem történt semmi. Egészen a harmadik nap délelőttjén, amikor az őszbe forduló réten megpillantott messziről egy lovast. Odanézett, jelentéktelen eseménynek titulálta. Sohasem szeretett lovagolni. Kifejezetten szánalmat érzett a lovak iránt. Visszamerült gondolataiba. Nemsokkal később a háta mögött paták ütemes dobogását hallotta. Hátrafordult, szinte mogorván, mivel nem szereti, ha megzavarják ihletett állapotában. Gondolta gyorsan megkéri, kerülje ki. A napfény majdnem eltakarta a lovon ülő arcát, alig látott valamit, de ahogy közelebb ért és másabb szögbe került, az arcvonások teljesen láthatóvá váltak. A festő nem tudott megszólalni.