Békesség

A folyó már csak száz méterre volt tőlem. 36 órás zarándokutam végéhez értem. Elfáradtam, és a talpam is feltörte a cipő. Alig vártam, hogy leüljek, és a parton megpihenve csak a köveket és a közöttük úszkáló kis halakat nézegessem. Sietni nem volt erőm, csak vonszoltam már magam. Ha lassan is, de a nyolcvannegyedik fűcsomó után leültem.

- Végre itt vagyok. Ha tudnád, mióta vártam rád.

Megmostam az arcom, és egy kis korty vízzel csillapítottam szomjúságom.

Ekkor vettem észre, hogy nem messze két piros hal kergeti egymást. Játszadoznak. Az élet számukra egy boldog születés, néhány ficánkolós hónap, és aztán ki tudja, mi lesz velük. Mégis tudnak örülni egymásnak, a víznek. Milyen kevés kell ahhoz, hogy az élet önfeledt boldog legyen. Ez a kevés maga az élet.

Elképzeltem magam olyan egyszerűnek, mint egy hal. Van egy földterületem, azon gazdálkodom, növényeket, zöldségeket, gyümölcsöket termesztek, majd a nap végén a szomszédokkal összeülünk, jókat beszélgetünk, borozgatunk. Minden szép és jó. De egy nap jön valaki és azt mondja: ha nektek is lenne traktorotok, szép új, nagy házatok, ilyen cseréppel a tetején, a legújabb nyílászárókkal az ajtókon, akkor boldogabbak lehetnétek. Elég lenne csak egy ember, aki azt mondja: nekem kell. Máris oda az egyszerű élet. Beindul a versengés. Az egészségtelen versengés.

Békesség. A folyó parton, egyedül, két kis piros hal társaságában. Ők tudják, még ha kergetik is egymást, mi az, hogy békesség. Amíg nem jön a horgász…