A remekmű 1. rész

A festő élete legnagyobb művére készült. Felvette kopott ruháját, mert ebben érezte magát a legjobban. Minden festéknyom, szakadás és zsírfolt egy-egy kedves pillanat, emlék, ami összeköti a múlttal és hidat képez önmaga jövője számára. Ezekből tudja, hogy van még feladata ebben a kis városban. A reggeli kávéját megitta, a maradék cukrot mutatóujjával ügyesen kinyalta, aminek a maradék pár cseppje most folyt le az oldalán, majd az asztalra, ahová letette. Sohasem szeretett mosogatni. Csak ha nagyon unatkozott, akkor gyűjtötte össze a szennyes edényeket, a zacctól ragadó kávéscsészéket, amiből van vagy tizenöt darab, a műterem minden pontján, valahol otthagyva, letéve, és elmosogatta őket. Ezt a csészét már 1 éve használta úgy, hogy soha nem látott mosószert. Ha megkérdezték miért, csak annyit mondott: így szeretem.

A tíz napja kifeszített vászon ezen a reggelen ismét üresen várta mesterét. Sokat beszélgettek magányos éjszakákon, volt, hogy szótlanul bámulták egymást, volt, hogy a vászon szólt, de legtöbbször a mester kezdett mormogni valamit az orra alatt. Aztán lassacskán belelendült, elragadta a hév, majd nem tudta abbahagyni. Szárnyalt időkön oda-vissza, ahol még tudta mi az igazi szenvedély. A földöntúli órák alatt ízlelgették csak igazán egymást, hiszen közösen kell megvalósítaniuk a mester által kitűzött, legnagyobb célt.
- Régi álom ez, drága barátom, és itt az ideje, hogy végre hozzád kezdjek. Tudod, először 10 évesen láttam, majd éveken át csak messziről bámultam. Soha nem éreztem magamban annyi bátorságot, hogy odalépjek hozzá, és megkérdezzem: táncolnál-e velem? Mindig más ölelte át törékeny kis derekát, másnak adott csókot, és mással ment moziba. Majd eltűnt az életemből. De az az arc, az örökre bennem maradt. Kedves, mesélő kerek szemek, huncut mosoly, és ahogyan azt a szót mondta, hogy "igen", azt nem lehet elfelejteni.
Már harmadik napja sétált a város szélén ihletre várva. Nézte a fákat, hátha susognak valami égi hangot, nézte az esőcseppeket, hátha ők hozzák magukkal az áldást. De nem történt semmi. Egészen a harmadik nap délelőttjén, amikor az őszbe forduló réten megpillantott messziről egy lovast. Odanézett, jelentéktelen eseménynek titulálta. Sohasem szeretett lovagolni. Kifejezetten szánalmat érzett a lovak iránt. Visszamerült gondolataiba. Nemsokkal később a háta mögött paták ütemes dobogását hallotta. Hátrafordult, szinte mogorván, mivel nem szereti, ha megzavarják ihletett állapotában. Gondolta gyorsan megkéri, kerülje ki. A napfény majdnem eltakarta a lovon ülő arcát, alig látott valamit, de ahogy közelebb ért és másabb szögbe került, az arcvonások teljesen láthatóvá váltak. A festő nem tudott megszólalni.

Újjászületés

Elmúlt az este. A folyó csobogását még soha nem hallottam ilyen közelről. A halacskák fickándozása, ahogyan farkukkal csapkodták és gyöngyözték a víz felszínét hangos "Jó reggeeeeeelt" kiáltásra serkentettek. Lehet, hogy a láthatatlan, de ébredező vagy épp aludni készülő állatsereg megijedt. Nem baj.Többet úgysem fogok itt hangoskodni. Ennek ki kellett jönnie. Boldog vagyok.

Víz. Az élet és halál szimbóluma, melyben a termékenység, az új élet, az erő, a vidámság és az elégedettség is megtalálható. Benne lakozik az elmúlás, a változás, a sodró lendület, és a halál is.

Nézem a vízfelszínt, 46 órája meditálok a folyó partján, és tudom, hogy indulnom kell. A visszafelé út hamarosan előrevisz. A múltat újra megjárni nem lehet, de abból táplálkozhat a jövő, és adhat bátorságot, hogy már ismerek valamit, ami az enyém, csak az enyém. Megküzdöttem érte derekasan. Minden meredek lejtőre, sivár útszakaszra és szűk ösvényre emlékszem.

Ismét itt vannak a halacskák, de lehet, hogy nem ugyanazok. Minden változik, az ember, a körülmények, a helyszín, még ha első látásra nem is úgy tűnne. Egész biztos, hogy itt, a folyó partján ma reggel minden kicsit másabb lett. A fűszálak elmozdultak, éjszaka a kövek ropogtak kisebb állatok lábai alatt, néhány falevél pedig még színesebb lett.

Én is változtam. Egy kicsit újjászülettem.

Utoljára szétnézek.

Lefényképezem a szemeimmel ezt a békés, nyugodt környezetet, és a halacskákat. Szeretnék emlékezni rátok.

A hátam mögött lépéseket hallok. Megfordulok. Olyan kétszáz méterre lehet tőlem. Vörös hajában izzik a felkelő nap fénye...

Ő is? Megvárom. Hamarosan kiderül.

Békesség

A folyó már csak száz méterre volt tőlem. 36 órás zarándokutam végéhez értem. Elfáradtam, és a talpam is feltörte a cipő. Alig vártam, hogy leüljek, és a parton megpihenve csak a köveket és a közöttük úszkáló kis halakat nézegessem. Sietni nem volt erőm, csak vonszoltam már magam. Ha lassan is, de a nyolcvannegyedik fűcsomó után leültem.

- Végre itt vagyok. Ha tudnád, mióta vártam rád.

Megmostam az arcom, és egy kis korty vízzel csillapítottam szomjúságom.

Ekkor vettem észre, hogy nem messze két piros hal kergeti egymást. Játszadoznak. Az élet számukra egy boldog születés, néhány ficánkolós hónap, és aztán ki tudja, mi lesz velük. Mégis tudnak örülni egymásnak, a víznek. Milyen kevés kell ahhoz, hogy az élet önfeledt boldog legyen. Ez a kevés maga az élet.

Elképzeltem magam olyan egyszerűnek, mint egy hal. Van egy földterületem, azon gazdálkodom, növényeket, zöldségeket, gyümölcsöket termesztek, majd a nap végén a szomszédokkal összeülünk, jókat beszélgetünk, borozgatunk. Minden szép és jó. De egy nap jön valaki és azt mondja: ha nektek is lenne traktorotok, szép új, nagy házatok, ilyen cseréppel a tetején, a legújabb nyílászárókkal az ajtókon, akkor boldogabbak lehetnétek. Elég lenne csak egy ember, aki azt mondja: nekem kell. Máris oda az egyszerű élet. Beindul a versengés. Az egészségtelen versengés.

Békesség. A folyó parton, egyedül, két kis piros hal társaságában. Ők tudják, még ha kergetik is egymást, mi az, hogy békesség. Amíg nem jön a horgász…